egy kis időutazás,
BALU az első pireneusi
Kiköltöztünk az óbudai mini lakásból vidékre a világ leggyönyörűbb helyére.
A kert adottságai fantasztikusak voltak, ez fontosabb volt nekünk, mint maga a ház.
December 10-én költöztünk, emlékszem nyakig ért a hó. Azonnal nekiálltunk kutyát keresni, mint már említettem a fajta, amit kiválasztottunk a pireneusi hegyikutya volt. Sokat olvastam utána, érdeklődtem tenyésztőktől. Fontos volt, sőt a legfontosabb volt számomra, hogy olyan kutyát találjunk, aki kiegyensúlyozott, stabil idegrendszerrel rendelkezik, nem akartam olyan kutyát, amitől bárkinek, aki hozzánk jön félnie kelljen tőle. A hallottak alapján a pireneusi minden feltételünknek megfelelt, amellett, hogy a megjelenése sem hétköznapi és önmagáért beszél.
Telefonegyeztetés után indultunk Budaőrsre kutyát választani. A mamakutya gyönyörű volt és legnagyobb meglepetésünkre hihetetlen barátságos. Nem akartunk hibátlan, kiállításra való kutyát venni csak egy "egyszerű" kerti kutyát.
Balu megint szerelem volt első látásra. 7 hetes volt, kb. akkora mint egy kifejlett spániel.
Tenyésztő szerint jól választottunk, még bármi is lehet belőle...., mint később kiderült, értette a dolgát.
Szóval hazavittük, ő volt a mi első vidéki karácsonyunk hatalmas ajándéka. Akkor még Bonca és Luxi is velünk voltak. Bonca azonnal elfogadta, Luca-néni terrorizálta kicsit, de hamar beleszeretett.
Őt természetesen kerti kutyának szántuk, azt hiszem ez volt a legnehezebb. Olyan volt mint egy gyönyörű fókababa. Ha jól emlékszem 2 hétig volt a házban, azután fájó szívvel de kitettük őkelmét az addigra már gondosan elkészített, szigetelt házikójába. Persze nem volt kitiltva a házból, sőt mindig jól elfárasztottuk, így hamar megszokta, hogy kint van, hamarosan már eszébe sem jutott bejönni.
Már pici korában látszott, hogy fajtája hibátlan példánya, mind a külső mind a belső tulajdonságai tekintetében. Rendszeresen fésültem a szőrét - ezt egyébként nagyon imádta -. Annyira szép volt, hogy eldöntöttük elvisszük kiállításra. Kb. 8 hónapos volt, amikor először beneveztük. Előtte próbáltam tanítgatni, jól viselkedni, fogat mutatni, szépen szaladni pórázon stb. Hihetetlen gyorsan tanult, már ha volt kedve. Ha nem akkor térden állva könyöröghettem neki, akkor sem csinálta. Előző nap megfürdettük, elvittük sétálni, hogy megszáradjon és 4 órán keresztül fésültem a szőrét, addig, amíg a legsűrűbb fésű is simán nem szaladt benne.
Hogy milyen volt?..... olyan volt mint egy festmény, egyszerűen én még ilyen szép kutyát sem előtte, sem azóta nem láttam.
Másnap reggel indultunk Miskolcra a kiállításra. Megbeszéltük, hogy egy barátunk vezeti fel, mert akkor kintről fel tudjuk hívni a figyelmét magunkra és akkor volt a legszebb, ha a távolban figyelt valamit.
Hogy ő volt magasan a legszebb, az senki számára nem volt kétséges, hogy kicsit szeleburdi volt még,hát Istenem, 8 hónapos volt. Azt mondta a bíró, miután kitűnő minősítést kapott, hogy nem meri nekiadni a fajta győztes címét, mert a régi nagyok megölik, meg még egy kicsit csiszoljuk a viselkedésén. Én határtalanul boldog voltam, fantasztikus jó érzés volt. Hazafelé megálltunk egy csárda kerthelyiségében kajálni, őt is beengedték, naná, hogy a kajánk felét megkapta az asztal alatt.
Egy dolgot nagyon kell tudni - most már én is tudom - ha valaki pireneusit szeretni. Igen nehezen veszi tudomásul, hogy a területének határai vannak. Abban az időben "csak" egy kb. 1,8 méter magas fakerítésünk volt. Egyszer arra mentünk haza, hogy Balu a hegy aljában ül az út mellett és ott várt minket. Szomszéd elmondása szerint, simán kimászott - mint ahogy a macskák szoktak - a kerítésen. Nem mondom, hogy nem kaptunk hideget na meg meleget is. Nem győztem bocsánatot kérni az emberektől, akik aznap délután nem mertek a hegyre felmenni. Persze, teljesen igazuk volt, ők nem tudták, hogy egy medvebőrbe bujt nagy macska ül az út mentén. Ekkor kezdődött az a véget nem érőnek tűnő, hosszú éveken át tartó kerítésépítési folyamat, amire kb. 5 év múlva tudtam bizton állítani, hogy elkészült. Na nem azért, mert ilyen lassúak voltunk, hanem azért, mert olyan dolgokra volt, majd voltak képesek, amit nem hittem volna el, ha nem látok. Első körben építettünk egy belső kerítést, ami egy jó 20 méterrel beljebb van az utcainál, kizárva evvel a kutyákat a kinti részből.
November lett, Balu kutya ivarérett lett, erre akkor jöttünk rá, amikor először "visszabeszélt" apának. Nem-nem támadott, csak valami nem tetszett neki és rámorgott. Na már ugye itt egy közel 100 kg-os kutyuskáról beszélünk. Még a tenyésztőtől kaptuk azt a jó tanácsot, hogy mit kell tenni, ha a drágánk a falkavezér posztra pályázik. Apa - szerencsére ő is kb. 100 kg - felemelte Balut a grabancánál fogva és lenyomta a földre, közben nem hangosan, de igen határozottan ráförmedt, hogy NEM. Kb. 15 mp.-ig feküdtek így egymás szemébe nézve, akkor Balu elvette a tekintetét és farkcsóvival jelezte, hogy megértette. Ez volt az első és egyben utolsó ilyen irányú próbálkozása. Innentől - bár addig is- Apa lett a FŐNÖK csupa nagybetűvel, én meg maradtam a szerelem, meg a kajagyár.
Eljött az első igazi nagy megmérettetés ideje, a nagy nemzetközi CACIB kiállítás, ami nem sokkal előzte meg a világkiállítást.
Felkészülés ugyan az mint a múltkor, gyakorlás egy kicsit több én indulás. Ellenfeleink többszörösen győztes, elsorolhatatlan mennyiségű címmel rendelkeztek, mi meg szinte amatőrök voltunk, de akkor is magasan újra a legszebbek.
Most én vezettem fel, ekkora már tőlem fogadott el minden utasítást leginkább. Tiszta idióta volt amíg be nem léptünk a ringbe. Aztán, mintha kicserélték volna. Teljesen profi módon viselkedett. Nem túl szimpatikus ellenfelünk, lekicsinylően kérdezte, hogy ki a francok vagyunk, még sehol nem látott minket. Én csak vigyorogtam vadul, mit mondhattam volna erre.
.
A bíró csak állt és nézte a döntőben maradt két kutyát, minket és szimpatikusékat, akiket már ő is jól ismert.
Néma csend volt a ring körül, láttam a bíró fejét, hogy nagy gondban van a legesélyesebb a legesélytelenebbel szemben. Akkor elindult feléjük, na kész ők nyertek. De nem, azt mondta mr.szimpinek,hogy nagyon sajnálja, meg ők a rangosabbak de az én kutyám sokkal szebb. Mi nyertük meg a Derbit és a fajta győztes címet is, mehettünk be a kiállítás legszebb kutyája címért induló körbe. Igen korrekt versenytársunk földhöz vágta a pórázt, jól megrángatta szegény kutyáját és elviharzott. Mindent megnyertünk fajtán belül ami cím csak létezett
A Best in Showra ami majdnem este kezdődött már teljesen kimerültünk, de főleg Balu, ő egy egyszerü vidéki kutya volt, kicsit ez sok volt.
Az aulában már egy kicsit látszott rajta, hogy nyugtalan. Meg is jegyezte a bíró, hogy ha az a gyönyörűen felkészített pireneusi kicsit nyugibb lenne......
Mindegy, hihetetlenül boldogok voltunk igy is.
Egy héttel később, hiába kerítés építési ügyködésünknek Balu megint lelépett, kicsit később értem haza mint szoktam, mert még elmentem karácsonyra vásárolni. Szomszéd szerint 10 perccel előttem indult el.
De most nem jött haza aznap, sőt másnap sem. Szakadt a hó, eszeveszetten kerestük barátainkkal együtt. Plakátoltuk, rádióba bemondattuk, hiába. Nem lett meg. Még életemben egyszer jósnőhöz is elmentem - ami egyébként igen távol áll tőlem -.
Aztán december 15-én, kaptunk egy telefont. Valaki látott egy nagy fehér kutyát a vonatsínek mellett. Összeszorult gyomorral rohantunk, semmit nem láttunk, mindent befedett a hó. Aztán megtaláltuk. Ott feküdt a sinek mellett, mintha aludt volna. Nem szóltunk semmit a párommal, egy plédbe tettük, hazavittük és én egy kicsit azt hiszem akkor ott meghaltam vele együtt. 11 hónapot kapott a sorstól.
Közvetlenül a ház mellé temettük az én első gyönyörű pireneusi hegyikutyámat. Sírni én nem tudtam, egyszerűen nem voltam hajlandó elhinni. Még egy éves sem volt. és jött a rengeteg ha, ha nem mentem volna el vásárolni, ha nem tud kimászni azon a kerítésen ujra, ha és ha.....
A gyomromba beköltözött egy hatalmas szorító érzés, volt, hogy éjszaka felkeltem rá. Haragudtam az egész világra, a hóra, hogy elolvad és nem láthatom a lábnyomait. Fél évig voltam nagyon szomorú. Mivel gyerekek akkor még nem voltak, talán azért is viseltem ilyen nehezen.
Folyamatosan űrt éreztem magamban. Akkor múlt el, mikor kitaláltuk a párommal, hogy nem hagyjuk, hogy a sors kifogjon rajtunk és újra veszünk pireneusit, mégpedig kettőt, hogy soha nem unatkozzanak és ne legyenek egyedül.
Még talán annyi, ehhez a történethez, hogy nem bírtam ki, hogy ne nézzük meg a világkiállítást.
Szomorúan néztük a kutyákat, nyertek a már jól ismert szimpatikusék.
Otthon gyújtottunk egy mécsest Balunak és gratuláltam neki a világ győztes címhez.
/a képeket sajnos nem tudtam feltenni, de dolgozom rajta/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése